1. A “világrend” átalakulását két katonai (nukleáris) szuperhatalom (az USA és Oroszo.), valamint két gazdasági “hiperhatalom”, az EU és Kína képes globális méretekben befolyásolni. Szemben az egypólusú (hegemón), a két- (USA-Szu) és “háromlábú” (+EU), valamint ötpólusú rendszerekkel (mint Európában a 19. századi nagyhatalmi “pentarchia”), a jelenlegi négypilléres szisztéma a geopolitikai matematika szabályai szerint rendkívül instabil. Kusai tanár úrnak igaza van abban, hogy szükség lenne egy ötödik nagyhatalomra (India?), egy hatodik globális erő megjelenése viszont szerintem káoszhoz vezetne.

2. Mind a négy előadó és a moderátor is egyetértett abban, hogy e négy nagyhatalom esetében az állam kül-és biztonságpolitikáját nagymértékben meghatározzák az adott kormányok (és esetleg más, ellenzéki erők) belpolitikai céljai, erőviszonyai, intézményi törekvései, társadalmi viszonyai. Ugyanakkor – véleményem szerint – a kisebb államok, mint például Magyarország esetében a kormányoknak nagyobb hangsúllyal kéne figyelembe vennie a gazdaság- és társadalompolitika alakítása esetében is a geopolitikai (földrajzi) realitásokat és a nemzetközi viszonyokat, a biztonságpolitikai (szövetségesi) kötöttségeket, elvárásokat. Lehet, hogy Kína és Oroszország együttes súlya közelít a nyugati szövetségi rendszerek együttes súlyához, de itt Közép-Európában (legalábbis a nemzetközi hatalmi erőviszonyok tekintetében) az USA és az EU primátusa érvényesül, és a minden oldalra feltétlenül nyitott “konnektivitás” magyar stratégiájának megvalósítási esélyeit az európai-orosz, illetve a kínai-amerikai ellentétek további kiéleződése lenullázhatja. Ennek kockázatait a külgazdasági és külpolitikai tervezésnél mindenképpen figyelembe kell venni.

3. Pröhle Gergely egy megjegyzésében utalt Christopher Clark “Alvajárók” (“The Sleepwalkers”) című könyvére, illetve arra, hogy a történelmi tapasztalatok szerint a nagyhatalmak döntéshozói hasonlóan bonyolult helyzetben, mint a mostani, már kétszer is nem szándékosan, vagyis mintegy “alvajáróként” világháborúba vezették a Föld népeit. A legmarkánsabban talán a Kína-szakértő Kusai Sándor juttatta kifejezésre, hogy a tőlünk eltérő kultúrájú és történelmű országok törekvéseinek óhatatlan félreértelmezése óriási veszélyeket rejt magában. Véleményem szerint minél nagyobb szervezetet (országot, nagyhatalmat, birodalmat) irányít egy politikai vezető, annál inkább rá van utalva a tanácsadóira és az olyan döntéstámogató intézményes rendszerekre, mint a hírszerzés és az elhárítás. Ahhoz, hogy a nemzetközi környezetet tárgyilagosan tudják felmérni, és valós helyzetképpel, megbízható, hiteles információkkal rendelkezzenek a fenyegetésekről, kockázatokról, kihívásokról, ezeket az intézményeket függetleníteni kell a pártpolitikától, előítélet-mentesen kell működtetni, biztosítani kell számukra a megfelelő erőforrásokat, és arra kell ösztönözni őket, hogy bátran a hatalom szemébe mondják az igazságot, ne csak azt, amit a vezetők hallani akarnak. Például kevés olyan hírszerző szolgálat volt, ami a 2022. februári, Ukrajna elleni orosz agressziót előre jelezte, és még kevesebb ország volt, amelyiknek a politikai-katonai vezetése hitt volna az ilyen (utólag helytállónak bizonyult) előrejelzéseknek. Ezeket a múltbeli tapasztalatokat érdemes elemezni és tanulni a hibákból.

Javaslom, hogy a következő hasonló témájú rendezvények valamelyikére ne csak országismereti szakértőket hívjunk meg előadónak, hanem foglalkozzunk a biztonság- és katonapolitika olyan szakkérdéseivel, tapasztalatainak feldolgozásával is, mint a hírszerzés szerepe, jelentősége és lehetőségei a nem kívánt fegyveres konfliktusok elkerülésében.

Mint egyetemi hallgató szeretnék részt venni a következő rendezvényükön.
Kérem értesítsenek, hogy hol és mikor lesz.

Köszönettel:
Kutor-Takács Laura

Politikai előzmények
Az orosz külpolitikának már a kétezres évek első felében az volt a „rögeszméje”, hogy „Oroszország nemzetbiztonságát a NATO keleti terjeszkedése veszélyezteti”. Hivatkozott a Budapesti Megállapodás vitatható un. „szóbeli ígéreteire”, amit a Nyugat/NATO nem tart be. A Putyin rezsim politikai és katonai megerősödésével az orosz vezetés fokozatosan agresszív lépéseket tett a határait garantáló un. „puffer övezet” koncepció megvalósítására és katonai akciókat hajtott végre Grúziában és az un. „közel külföld” egyes régióiban.
A legfontosabb cél kezdettől fogva Ukrajna volt. A kétezres évek eleje óta az orosz kormány mindig arra törekedett, hogy Ukrajnában oroszbarát kormány irányítsa az országot. A demokratikus országok, élén az USA-val és az EU-val nyugati orientációjú egységes és demokratikus Ukrajnát képzeltek el. A konfrontatív belső és külső ellentétek puccsokban nyilvánultak meg Ukrajnában, és különböző kormányok követték egymást. Nyugat részéről folyamatos gazdasági és az utóbbi időben katonai támogatás nyújtásában öltöttek testet a demokratikus érdekek. Az orosz kormány az energia, elsősorban az Ukrajnának eladott földgázárak emelésével válaszolt, ezzel megpróbálva ellehetetleníteni az ukrán gazdaságot és kimutatni erejét (?) Nyugattal, főleg az orosz földgázra ráutalt EU-val (Németországgal az élen térségünk) szemben. Menetközben voltak próbálkozások, mint a Minszk I. II. megállapodások az un. „Normandiai Négyek” (Oroszország, Ukrajna, Németország, Franciaország) között a békés rendezésre, de azok gyakorlatilag megbuktak. Az USA ezektől a megállapodásoktól távol maradt, ezért Oroszország elejétől fogva szkeptikusan viszonyult a minszki rendezéshez. Ukrajna pedig kezdettől fogva nem teljesítette a megállapodást (népszavazás, autonómia Donbasznak, nehézfegyverek kölcsönös kivonása Donbaszból, stb.).
Nyugatnak és Oroszországnak egymásnak feszülése „lose-lose” helyzetet alakított ki. Putyin eldöntötte, hogy ebből a megmerevedett szituációból először a nyolc éve tartó donbaszi hibrid háború gerjesztésével, majd a donbaszi köztársaságok (Donyeck és Luhanszk) létrehozásával indított támadást. A hivatkozási hátteret a donbaszi orosz lakosság erőszakos ukránizálása (pl: nyelvtörvény), és az állítólagos erőszakos ukrán fellépések adták az orosz kisebbség ellen).
A politikai előzmények fenti leírása különböző értelmezésben ugyan, de mindenki által ismertek. Ennek alapján próbáljuk meg az orosz gondolkodás mozgatórugóit megkeresni.
Átfogó geopolitikai cél
Ismételten hangsúlyozom, hogy a Putyin narratíva a NATO keleti terjeszkedését az ország nemzetbiztonsági érdekeinek súlyos veszélyére és megsértésére hivatkozva, amolyan „puffer zóna” kialakításával akarja megállítani és visszaszorítani az orosz határok mentén. Ebben a geopolitikai stratégiában kiemelt szerepe volt/van Ukrajnának.

Mi volt az orosz eredeti politikai és katonai cél Ukrajnában?
Az orosz katonai vezetés villámháborús sikerre számított, ami nem valósult meg. Gyors, célzott csapásokkal el akarta foglalni egész Ukrajnát (egyes vélemények szerint csak a Dnyepper vonaláig), majd megbuktatva a nyugatbarát Zelenszkij kormányt tartós orosz orientációjú – beloruszhoz hasonló, de korántsem annyira kiszolgáltatott – rezsimet szándékozott létrehozni. A putyini konszolidáció után az orosz csapatok kivonultak volna az országból bizonyos Ukrajnával és a Nyugattal megkötött garanciák mellett. Az orosz kormány számított a közös történelem és hasonló kultúra, valamint a testvérnép tudat fontosságára, ezzel szemben kemény politikai és katonai ukrán ellenállással találta magát szembe. A villámháborús sikerekkel a Nyugatot/NATO-t „fait accompli” elé állítva a Nyugattal kötött kompromisszumos politikai „modus vivendi” létrehozásával gondolta Putyin a „pufferzóna hálózat” utolsó és legfontosabb láncszemének létrehozását.

Orosz részről a módosított katonai-hadműveleti cél és azt követő, kompromisszumos politikai rendezési elképzelés Ukrajnában
Ma már nyilvánvaló, hogy a villámháborús orosz tervek és az oroszbarát politikai rezsim gyors létrehozása nem valósult meg. Tévedés arra gondolni, hogy Putyin vesztett Ukrajnában mind politikailag, mind katonailag. Meggyőződésem szerint a „meccs még nincs lejátszva”.
A nemzetközi, valamint a hazai médiumokban nagy terjedelemben foglalkoznak az orosz katonai erők visszavonulásával a Kijev környéki és néhány egyéb körzetből. Az optimista hangok az orosz csapatok meghátrálásáról és az ukrán erők fokozott térhódításáról szólnak.
Valójában az orosz katonai egységek tudatos hadműveleti átcsoportosításáról van szó. A nyugati és az ukrán médiában irányadó narratíva szerint Oroszország katonailag kimerült és így kénytelen feladni ukrajnai politikai és katonai terveit. Megítélésem szerint ez nem így van. Az történt, hogy az orosz hadvezetés revideálta hadműveleti céljait a politikai célok módosulásának függvényében.
A módosított orosz geopolitikai és hadműveleti cél Ukrajnában a Donbasz teljes, vagy részleges, valamint Ukrajna tengerpartjának Azovi tengeri és Herszonig terjedő Fekete tengeri részének végleges elszakítása Ukrajnától. Nem véletlen, hogy a háború első hetében az oroszok elfoglalták és ma is megszállva tartják a Fekete tenger partjának középvonalában elhelyezkedő, stratégiailag fontos Herszon városát, illetve hosszú és véres harcokkal bevették, az Azovi tenger legfontosabb, földig lerombolt ukrán kikötőjét Mariupolt. Amennyiben a hadműveletek – orosz szempontból sikeresen – lezárulnának, biztosítottá válna a Krím közvetlen szárazföldi kapcsolata az Orosz Föderációval Donyeck és Luhanszk megyéken keresztül. Ez azt jelentené, hogy az Azovi tenger és a Fekete tenger „de facto” orosz beltengerré válna és biztosított lenne a Szevasztopolban állomásozó flottabázis állandó és teljes manőverező képessége, valamint Boszporuszon keresztül az orosz flotta állandó jelenléte a Földközi tenger térségében. Ugyanakkor Ukrajnának is maradna tengeri kijárata. A nemzetközi, valamint a hazai médiumokban ugyancsak cikkeznek az orosz katonai erők visszavonulásáról a Kijev környéki körzetekből. Ez megfelel a valóságnak, de szoros összefüggésben van a módosult hadműveleti célokkal. Kijev, mint Oroszország eredője (Kijevi Rusz) szimbolikus és nem hadászati jelentőséggel bír. Miután az orosz-ukrán „testvérkapcsolat” nem jött, Kijev jelentősége is összezsugorodott. A hadműveletek szempontjából még nem látni, hogy az orosz hadvezetés milyen jelentőséget tulajdonít Odesszának: el akarja foglalni, vagy nem. Ugyanis Odessza jóval nyugatabbra fekszik az orosz geopolitikai érdekeltségű vonaltól.
A háború lokális szinten tartásának nyugati eltökéltségével mind az oroszok, mind az ukránok tisztában vannak. Ukrajna korlátozott fegyverzettel való ellátása (NATO nem szállít MIG29-es harci repülőgépeket, nagy hatótávolságú támadó rakétákat Ukrajnának, nem egyezik bele a no-fly zone létrehozásába, stb.) Oroszországnak szóló üzenetek. Ukrajna, élén Zelenszkij elnökkel ezeket a korlátokat próbálja (sikertelenül) megszüntetni.

A hadműveleti céloknál sokkal bonyolultabb a majdani politikai rendezés, azaz a békeszerződés.
A béketárgyalásokat megelőző diplomáciai szakértői egyeztetések már most is folynak, de főleg, egyrészt a humanitárius folyosók, másrészt a háború esetleges eszkalációjának megakadályozása érdekében. A humanitárius folyosók ügyében orosz-ukrán, a háború eszkalációjának megakadályozása kérdésében orosz-USA/EU egyeztetések folynak Genfben. Mindkét területen a kölcsönös információáramlás adott USA/EU-ukrán relációban.
A hadműveletek mindkét fél által elfogadott lezárása után a fegyverszünet létrejöhet.
A tényleges béketárgyalások megkezdése bizonytalan és a tárgyalások – bonyolultságuknál fogva – hosszú időt fognak igénybe venni. A résztvevő partnerek: Oroszország, USA, Ukrajna, EU). A tárgyalások tematikáját illetően mai tudásunkkal a következő témák jönnek számításba:
-Ukrajna teljes demilitarizálása;
-Donbasznak, vagy egy részének (Luhansk, Donyeck), valamint a tengerpart bizonyos részeinek Mariupollal együtt leválasztása Ukrajnáról. Krímnek Oroszországhoz való csatolását a Nyugat már (ki nem mondottan) “de facto” elfogadottnak tekinti, azaz politikailag „beárazta”. A majdani Békeszerződésben a Krímnek az orosz Föderációhoz való tartozása csupán “de jure” szintre emelkedik. Az oroszok ehhez ragaszkodni fognak.
Nyugatnak Oroszországnak és Ukrajnának el kell fogadnia, ha békeszerződést akarnak a felek. Ezen túl megmarad a szuverén, önálló Ukrajna. A megegyezés hosszú és nehéz tárgyalásokat von maga után. A felek maximalista igényekkel fognak kezdeni, az általam leírtak a reális rendezést jelenti;
-Ukrán semlegesség és annak garantálása a nagyhatalmak részről. A semleges státusz tartalma (svéd, osztrák), ahhoz kapcsolódó nagyhatalmi garanciák bonyolult és hosszantartó diplomáciai viták tárgya lesz;
-Ukrajna részéről végleges lemondás a NATO tagságról.
Valószínű sokakban felmerült, hogy túlságosan ambiciózus voltam a prognózis megfogalmazásában, különösen a békeszerződés ügyében. Úgy gondoltam, hogy ebben a körben elereszthetjük kissé a diplomata fantáziánkat.
Örömmel várom a kritikai véleményeket és a hozzáadott gondolatokat!
Készítette:
Kertész Péter
nyugalmazott gazdasági diplomata
(2022. 04. 05.)